- Az önszervezõdés, biztos, hogy nem véletlen, hogy ez elkezdõdött, mert ez benne van a levegõben most, itt van körülöttünk egyre intenzívebben. Amit én látok és átélek, az - mondhatom - egy tisztán lírai átélés. Lírai olyan értelemben, hogy intenzív és szubjektív, a végsõkig. Annyira szubjektív ez, hogy a kollektív tudatot szinte nem is érinti, csak én élem át. Ami a szervezkedést illeti, hozzám nem fordult senki, én sem fordultam senkihez ebben az ügyben, de amikor a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének a körlevelét itt körülvitték, amit abból elolvastam, s amit már elõbb hallottam róla, annak alapján én is aláírtam, hát így én is tagja vagy mindenesetre pártolója vagyok ennek a közösségnek. A dolgot magamévá teszem, s remélem, hogy a jugoszláviai magyarok mostani vezetõ elméi és aktivistái a megfelelõ irányban továbbviszik, tetõ alá hozzák ezt a gondolatot, s meglesz majd az eredménye is.

Visszatérve a szervezõdésre, egyelõre még nem sokat tudunk róla. Biztos, hogy nem könnyû dolog létrehozni egy szervezetet, sok mindennel együtt jár ez. De mindenesetre azt hiszem, hogy az érdekeink nincsenek eleve biztosítva egy bizonyos politikai struktúrában, most kiderült, hogy nincsenek, ez az egyik nagy fölismerés, a másik nagy fölismerés, hogy hiába a szép szavak, a nemzetiségrõl meg a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságáról, ha az a nemzetiség igenis egy kisebbség, aminek bizonyos jogokat adnak vagy nem adnak meg. Nem tudom, kiben tudatosodott ez, hogy mi itt Vajdaságban, de még Bácskában is egy nagyon kis kisebbség vagyunk.

Számbelileg is, súlyban is. Most mennyi itt a mi hibánk, mi az, amit az elmúlt évtizedekben csinálnunk kellett volna, s amit én azt hittem, hogy csinálunk is; én azt hittem, azzal, hogy írok, hogy fordítok, hogy szerkesztek, én azt hittem, hogy azt csinálom, amit kell, közben lehet, hogy valami mást kellett volna csinálni. Talán valami érdekeket kellett volna artikulálni. Szóval mindenképpen ez az egyik oldala, a tragikus oldala, a másik oldalon viszont azt látja az ember, hogy az egész Kelet-Európát átfogja a demokratikus felszabadulás, amely mindenütt egy egyelõre még virtuális, szellemi felszabadulást hozott, ebben a pluralizmusban kellene megtalálnunk a dialógus lehetõségét. Talán ez volna nekünk az esély. Ezt várom én most az ügyet mozgató, irányító emberektõl. Ezt az irányt kell követni: artikulálni, s aztán egyeztetni az érdekeket, dialóguson keresztül érvényesíteni õket. Valaminek a forszírozása, erõszakolása nem lehet eredményes. Csak a dialógus vezethet eredményre.

Elsõsorban a kultúrában, s mindazokon a területeken, amelyeken a nemzetiségi érdeknek természetszerûleg érvényesülnie kell, az ezeken a területeken dolgozók szervezett forában fogalmazzák meg a nemzeti érdekeket éspróbálják meg elõmozdítani az ügyet. A Hungarológiai Intézet például egy komoly mûvelõdéspolitikai programmal és azokkal a tudományos dolgozókkal, akikkel rendelkezik, ha megfogalmaz valamit, annak csak lesz foganatja. Aztán a pedagógusok, nekik a nyelvmûvelés terén kell megfogalmazniuk azt, ami egy veszõben levõ népnél nagyon fontos...

A szeparatizmus. Romániában is elhangzik ez a vád. Ezt tisztázni kell: ha vannak többen, akkor az egy egyed, másik egyed, harmadik egyed, s ez csak úgy válik kollektivitássá, ha mindegyik egyednek megvan a maga külön identitása. Identitás nélkül nem lehet. Viszont ha az identitást, az identitástudatot összekeverjük a szeparatiszmussal, akkor mindannyian szeparatisták vagyunk, akik élünk, mert minden ember önmagában egy világ, s minden kis kollektivitás egy szeparatista képzõdmény. A szeparatizmus az a kiválás, az elszakadás fogalma, s nem az, amikor te a saját külön érdekeidet akarod megnevezni és képviselni. S nem is csak a nemzeti identitásunk létezik, nekünk van egy sor más identitásunk is. Ilyen a mi jugoszláv identitásunk is.